Eucharisztikus

KONGRESSZUS 2013

Történetek


1870-ben történt...

1870-ben történt, a porosz-francia háború idején. Egy kis falu lángba borult s a legelső épület, amelyik hatalmas lángokkal égni kezdett, éppen az Isten háza volt. A megrémült lakosság sápadtan rohant a templom felé, de ijedten torpant meg előtte: menteni, segíteni már nem lehetett. Hatalmas tűznyelvek csaptak ki a templomépületből, a plébános nem volt otthon, bent a templomban pedig – igen… bent pedig ott volt elzárva az oltáron az Oltáriszentség!

A megrettent hívek ijedten tanakodtak: ki menjen be az Oltáriszentségért. Minden szem a bíróra nézett. Ő a első a faluban, őt illeti a feladat.

Én? Én nem tehetem, – kiáltott fel a bíró. – Én, szegény bűnös ember, vegyem kezembe az Oltáriszentséget, a mi Urunkat, Megváltónkat? Nem, az nem lehet!

Akkor kérték a másodikat, a harmadikat, a negyediket: a válasz ugyanaz volt: Én, ki olyan bűnös vagyok, én érintsem meg az Oltáriszentséget? Nem, én nem merem!

Közben pedig terjedt a tűz, már egyetlen lángtenger volt az egész épület! Habozásra nem volt többé idő … Mikor aztán a tanácstalanság a legnagyobb lett, a bírónak mentő gondolata támadt. „Emberek, van egy négyéves kis fiam, ártatlan, angyali lélek. Az Üdvözítő mindig szerette a kicsinyeket, szerette az ő ártatlan lelkük miatt. Ő kimenti az Oltáriszentséget!”

Azzal ölébe kapta kis fiát, berontott az égő templomba és föltépte az oltárszekrény ajtaját. „Fiacskám, nézd, ebben a kehelyben van a Jézuska, fogjad jól.” És pár pillanat múlva a recsegő-ropogó, füstölgő, lángoló gerendák közt megjelent az ajtóban csapzott hajjal, megperzselt ruhában a bíró, karján kicsiny gyermekével, aki féltve szorítja magához az Oltáriszentséget…

Az Oltáriszentség meg volt mentve!

Kedves Testvéreim! Jól tudták ezek az egyszerű hívek, mennyi szeretettel, hálával és gyöngédséggel kell viseltetnünk a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt, amelyben az Úr Jézus az ő végtelen szeretetének legfényesebb bizonyságát adta!

Mi hát nekünk az Oltáriszentség? Tegyük föl a kérdést magunknak!

(Tóth Tihamér) (Az Oltáriszentség előtt, Stella Maris Alapítvány, 2006.)

 

***

 

A Lanciano-i átváltozási csoda (Olaszország, 750)

Körülbelül 750-ben történt. A pontos évszám ma már megnyugtatóan nem állapítható meg.

Egy alkalommal a Lancianoi Szent Legonziano templomban fiatal pap misézett. Gyötrő kétség szállta meg, vajon e fehér ostya, melyet kezében tartott valóban az Istenember testévé és a kehelyben levő bor Krisztus vérévé változott-e.

Egyszerre forróság öntötte el, megrendülten szemlélte: az aranypaténán (aranytálkán) levő hófehér Szentostya megváltoztatta színét, piros lett és felduzzadt – vérző húsdarab lett belőle, míg a kehelyben piros vér pezsgett. A pap sírva borult térdre, miközben Szent Tamás apostol szavait suttogta: „Én Uram, és Istenem!” Egész teste remegett, nem volt ereje a szent cselekmény befejezéséhez.

A paténát a csodás Testtel és a kelyhet a drágalátos Vérrel gondosan megőrizték és mind a mai napig őrzik a templomban.

A lanciano-i csoda, folytonos csoda: az átalakult részek nem romlottak meg, épségben maradtak több, mint ezer éven át mostanáig.

Lancio érseke 1970-ben szaktudósokból álló orvosi bizottságot hívott össze, melynek vizsgálati eredményéről a következő okirat tanúskodik:

 

 

Lanciano érseke és Ortana püspöke

szám: 06/L/XX.

 

Alulírott Lanciano érseke tudtul adja és tanúsítja, hogy a Lancianoi Szent Ferenc templomban, a nép nyelvén „Az Eucharisztia csodájának szentélyében”, a VIII. évszázadtól őrzik az eucharisztikus maradványokat hús és vér alakjában.

Az átváltozási csoda szentmise közben történt a Szent Legonziano templomban, amely fölött emelkedik a már fent említett szentély.

Érseki kezdeményezésre szaktudósok orvosi bizottsága megvizsgálta a szent ereklyéket; a vizsgálat hónapokig tartott.

A tudományos vizsgálat eredménye:

  1. Valóságos húsról és vérről van szó.
  2. Sem a test, sem a vér nem származik embertől.
  3. A hús egyértelműen szív-szövet struktúrára utal.
  4. A hús és a vér egyazon vércsoporthoz tartozik.
  5. A vér diagrammája, mai értelmezés szerint, emberi vérre „átvihető”.
  6. A hús és vér élő személyt feltételez.

Alulírott kezeskedik a fentiek valódiságáért.

 

Érseki bélyegző                      Pacifico Perontoni

(érsek és püspök)

 

***

 

Szentostya egy juhnyáj közepette (Németország, 1516)

Amikor a Köln melletti Rellinghausen agg plébánosa 1526. július 25-én a templomba lépett, hogy reggeli szentmiséjét bemutassa, rémülten látta, hogy a szentségházat feltörték. Bűnös kezek a szent edényekkel együtt a legméltóságosabb oltáriszentséget is elrabolták. Ezen az istenfélő vidéken még soha nem történt ilyen szentségtörő bűncselekmény.

Mind a papság, mint a nép mélységesen bánkódott. A hívek a templomba siettek, imádkoztak, sírtak, őszinte áhítattal esdekeltek bocsánatért az égbekiáltó bűnért. Kérték az Urat, mutassa meg, hogyan találhatják meg minél előbb a Legszentebbet, hogy mielőbb a leghódolatteljesebben imádhassák templomukban.

A közös imádság csodálatos meghallgattatásra talált. Már másnap reggel, július 26-án, a plébániára futott az ifjú birkapásztor és jelentette: megtalálta a Szentostyákat. Elmondta, hogy hajnalban, amikor a nyájat a legelőre terelte, elcsodálkozott, amikor a bárányok az egyik cserjés köré tömörültek és térdre ereszkedtek. Se a jó szóra se az ütlegre nem hederítettek az egyébként kezes állatok. Amikor a csalitot átkutatta, meglepetten fedezte fel a pásztorgyerek a Szentostyákat, melyeket az istentelen rabló az előző napon oda dobott.

A plébános a falu népével együtt rögtön a legelőre ment, s valóban ott találta a báránykák tiszteletreméltó őrizete mellett az Oltáriszentséget.

 

***

 

A tenger hullámai meghártálnak Tumacoban a Szentostya előtt (Dél-Amerika, 1906)

Tumaco Kolumbia egy kis csendes-óceáni szigetén található 1906. január 31-én egy oltáriszentség-csoda mentette meg a várost és környékét a tengerár rombolásától. A partmenti lakosok százai lelkipásztoraikkal a két ágostonrendi atyával: Páter Gerard Larrondoval és Páter Julian Morenoval együtt szemtanúi voltak e történelmi eseménynek.

Délelőtt tíz órakor heves földrengés ejtette kétségbe Tumaco lakosait. Ez olyan erős és tartós volt, hogy sok ház romba dőlt, a templom szobrai mind a földre hulltak. A pánik teljes volt, a nép apraja-nagyja a templomban keresett menedéket. Sírva kérték a két misszionáriust, engesztelő körmenetben esedezzenek Isten irgalmáért, s máris hozták a templomi feszületet, a zászlókat és szentképeket, hogy ájtatosságuk kifejezőbb legyen.

A misszió vezetője, P. Larrondo, mindenekelőtt lelket igyekezett önteni a fejvesztett tömegbe, s ezért a templomtéren maga köré állította a népét. Már éppen szólni akart, amikor tekintete a tengerre tévedt, s megdöbbenve látta, hogy a víz fokozatosan visszahúzódik, bár nem volt apály, és már vagy másfél kilométerre maga mögött hagyja a partot. Távolabb azonban a tenger felszínén feltornyosultak a hullámok, óriási vízfalat képeznek, mely minden pillanatban visszafelé fordulva Tumaco egész partvidékét elárasztva, megsemmisítheti.

A félelmetes veszély a páter torkára forrasztotta a szót, nyomban a templomba rohant. Az áldoztató kelyhet kivette a szentségházból, a benne lévő Szentostyákat egy kivételével a misekendőre öntve, visszahelyezte a tabernákulumba. A nála maradt Oltáriszentséget jobb kezében, az üres cibóriumot bal kezében magasra emelve a tengerpartra futott. A toronymagas vízfal aközben teljes szélességében összeroppant, a hullámok meg több méteres magasságban a part felé özönlöttek. Asszonyok, férfiak és gyermekek rémítően sikoltoztak, mert bizonyosra vették, hogy otthonukkal együtt menthetetlenül elvesznek.

Larrondo atya pedig már csípőig gázolt az előrezúduló vízárban, magasra tartva a Szentostyát és megáldva vele az öldöklő vízzuhatagot. Erre a hatalmas hullámóriások néhány méterre a kicsike Szentostya előtt hirtelen megálltak, mintha csak engedelmességgel akarnának hódolni isteni Mesterüknek és parancsolójuknak. Azután hátat fordítottak a partnak és lassan visszatértek a tenger végtelenségébe.

A halálveszélyben vergődő nép lenyűgözve szemlélte megmenekülése csodáját. Sírva járta körül a Szentostyát, úgy ünnepelt s adott hálát szabadító Istenének.

Páter Larrondo elhozatta a templomból az arany monstarnciát, abba helyezte a Legszentebbet, majd énekelve, imádkozva vonult a nép, mint Úrnapján szokott, ünnepi körmenetben, boldogan a megmentett város utcáin végig.

A Tomaco-i csoda híre mindenfelé elterjedt és mindenütt nagy feltűnést keltett. Ugyanazon a napon ugyanis a földrengés következtében Kolumbia más partvidékei is veszélybe kerültek, sőt egyes helyeket a tengerár teljesen elpusztított.

(Ha természeti csapás fenyeget, meneküljünk bizalommal a Legméltóságosabb Oltáriszentséghez! Benne jelen van Jézus Krisztus istenségével, testével, vérével és lelkével s ugyanúgy, mint földi életében a háborgó tengert lecsendesítette, most is megmenthet a vihartól, jégesőtől, földrengéstől, tűzvésztől, árvíztől.)

Képgaléria

2286 varga lszl...

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, amivel értesítjük a fontos információk megjelenéséről.

Kérjük ajánlja oldalunkat: IWIWSatartlapGoogle bookmarkFacebook Twitter {nice1}

Támogatás

Kérjük támogassa a kongresszus megszervezését!(PayPal)

Amount: